Három hónap telt el azóta, hogy Bangó Marika egy kora nyári hajnalon erős szorítást érzett a mellkasában. Mivel 2024 augusztusában már átesett egy hátsófali szívinfarktuson, pontosan tudta, hogy ezúttal sem várhat. Felébresztette férjét, Elemért, aki azonnal mentőt hívott.
A szerencsétlenségben szerencse volt, hogy Marika már a sürgősségi osztályon tartózkodott, amikor a szíve néhány percre leállt. Azóta azonban a család életében minden lelassult. A házaspár tudatosan kevesebbet vállal, nem sietnek sehova, és igyekeznek úgy alakítani a mindennapokat, hogy Marika minél többet pihenhessen.
„Nem érzem rendesen a lábam”
Marika szerint ugyan már jobban van, de még messze nem mondaná magát teljesen jól.
„Köszönöm szépen az érdeklődést, jobban vagyok, de még közel sem jól. A gyógyulási folyamat lassú, de kezdettől fogva tudtam is, hogy az lesz.”
A rehabilitáció során elsősorban a lábával küzd.
„A jobb lábam továbbra is gyenge, húzom magam után, az érzéskiesés lassan oldódik.”
Ennek ellenére bizakodó, hiszen napról napra valamivel hosszabb távot képes megtenni gyalog.
A lábával kapcsolatos problémái egyébként nem közvetlenül a szívinfarktus következményei. Évek óta gerincproblémákkal küzd, és korábban már meg is operálták. A második gerincműtétre egy évet várt, abban bízva, hogy a beavatkozás után megszűnnek a panaszai.
A júniusi operációt követően azonban érzéskiesés alakult ki a lábában, ezért azóta sántít és húzza maga után a jobb lábát.
Az infarktus után újra kellett éleszteni
A gerincműtét utáni második héten következett be az újabb súlyos fordulat.
„Kicsit meghaltam, összeomlott a keringésem, és miután az orvosoknak sikerült visszahozniuk az életbe, rögtön megoperáltak. Kiderült, a korábban behelyezett két sztent közül az egyik nem működött megfelelően.”
Marika számára azóta minden egyes nap különösen sokat jelent. A történtek hatására átértékelte az életét, és reggelenként hálát ad azért, hogy felébredhet.
„Minden reggel megköszönöm a Jóistennek, hogy felébredtem és élhetek.”
A kórházi rehabilitációt azonban nem vállalta. Nem akarta ugyanis három hétre egyedül hagyni férjét, ezért inkább otthon folytatja a gyógyulást.
Ebben családja is igyekszik mindenben támogatni. Elemér, akivel már 45 éve alkotnak egy párt, különösen aggódik érte. Ha nincs otthon, rendszeresen telefonál, és ha Marika nem veszi fel azonnal a telefont, rögtön a legrosszabbra gondol.
A legkisebb lányuk, Mónika pedig még nála is gyakrabban érdeklődik.
„Ő szinte nonstop hív, hogy anyu, jól vagy? Anyu, bevetted a gyógyszert? Adja az utasításokat, mit hogyan csináljak, mintha én nem tudnám, de nagyon aranyos, ahogy figyel rám és aggódik értem. Nagyon jólesik.”
Édesanyjával csak telefonon tudják támogatni egymást
Marika számára különösen nehéz lehet, hogy édesanyja, Bangó Margit is betegséggel küzd. A daganatos elváltozás miatt az ő állapota is változó, így személyesen csak ritkán tudják egymást segíteni.
A kapcsolatot azonban folyamatosan tartják.
„Gyakran beszélünk telefonon, elmeséljük, aznap ki hogy van, kinek mije fáj, mennyire vagyunk jól vagy nem jól… Egyelőre csak lelkileg tudjuk a másikat támogatni.”
A család másik fontos eseményéről sem tud még úgy részt venni, ahogy szeretne. Tavasszal megszületett dédunokája, Norbika, unokája, Tina első gyermeke.
„A kisbabát nem nagyon látom, még keveset jövök-megyek, de egyszer már elhozták hozzám. A friss fényképeit viszont mindig elmentem.”
A dédnagymama mindent megtesz azért, hogy minél hamarabb visszanyerje az erejét. Most különösen ügyel arra, hogy ne emeljen, és ne terhelje túl magát.
Az otthoni munkából is jelentősen visszavett. Már nem próbál mindent egyetlen nap alatt elintézni: a takarítást, a felmosást és a mosást is a saját tempójában végzi.
A legnagyobb változás azonban a főzésben történt. Korábban szinte mindennap bevásárolt és főzött, most viszont már nem ragaszkodik ahhoz, hogy minden nap friss étel kerüljön az asztalra.
„Lehet másnapos ételt is enni vagy hideget. Főzés helyett inkább pihenek.”
„Úgy csinálunk, mintha nem lenne gond”
A fellépésekkel kapcsolatban sem akarja siettetni magát. Mindig az aktuális állapotához igazítja, mit tud vállalni, és nem szeretne semmit erőltetni.
Elemér mindenben mellette áll, egy bizonyos témát azonban igyekszik kerülni. Nem szeret a jövőről beszélni, különösen akkor nem, ha szóba kerülhet valami rossz, ami esetleg bekövetkezhet.
„Ő nem nagyon akar a jövőről beszélni, és semmilyen rosszról, ami esetleg történhet. Nem szereti a negatív dolgokat. Fél. Én is félek, talán jobban is, mint ő, így nem beszélünk ezekről.”
Marika azonban pontosan tudja, hogy a félelmek attól még jelen vannak, hogy nem beszélnek róluk.
„Úgy csinálunk, mintha nem lenne gond, pedig van.”
