Cserhalmi György ritkán enged ennyire közel bárkit a saját belső világához. A Nemzet Színésze most őszintén beszélt arról az időszakról, amikor daganatos betegséggel kellett szembenéznie, és arról is, miért fogalmazott úgy korábban, hogy „kérte” a rákot. A színész egy olyan felismerésről is mesélt, amely hetvenéves kora után teljesen átformálta a gondolkodását.
A színész Cserhalmi György Kadarkai Endre podcastjában, a kékkúti kertjében beszélgetve idézte fel élete fontos állomásait. Szóba került a gyerekkora, a pályája, a színház világa és azok az emberek is, akik meghatározták az útját. A legmélyebb pillanatok azonban akkor érkeztek el, amikor saját betegségéről és az elmúlással kapcsolatos gondolatairól beszélt.
Cserhalmi ma már egészen más szemmel néz a világra, mint korábban. Elmondása szerint a siker, az elismerések és a szakmai rang már nem azok a dolgok, amelyek igazán fontosak számára.
„Az ember egy idő után rájön, hogy nem kell folyamatosan bizonyítani” – mondta, amikor arról beszélt, hogyan változott meg benne az élet értékeinek sorrendje.
A beszélgetés egyik legérzelmesebb része feleségéhez kapcsolódott, aki 2016-ban hunyt el. Nem hosszú történetekkel emlékezett rá, hanem egyetlen mondattal, amely egész életére hatással maradt:
„Gyuri, rád még szükség van.”
Cserhalmi számára ez nem pusztán egy tanács volt az egészségéről. Nem csak arról szólt, hogy változtasson az életmódján. Sokkal mélyebb jelentést tulajdonított neki: úgy érezte, még feladata van ezen a világon.
A diagnózis után egyik pillanatról a másikra lezárta korábbi életének egy részét. Évtizedeken keresztül dohányzott és fogyasztott alkoholt, ám a betegség hírére mindkettőt teljesen elhagyta. Többé nem gyújtott rá, és az ital sem hiányzik neki.
A beszélgetés egyik legerősebb része akkor következett, amikor szóba került az a korábbi kijelentése, amely sokakat meglepett: valóban úgy érezte, hogy kérte ezt a betegséget?
A válasza egyszerű és határozott volt:
„Igen. Kértem.”
A színész rögtön hozzátette, hogy nem a szenvedésre vágyott, és nem azért mondja ezt, mert meg akarta volna élni a betegséget. Inkább arra volt kíváncsi, hogyan lehet egy ilyen nehéz helyzetet emberhez méltón végigcsinálni.
„Tudni akartam, hogy mi ez. És azt is, hogy lehet-e ezt elegánsan viselni.”
Számára az „elegancia” nem külsőséget jelentett, hanem tartást. Felidézte nővére és felesége küzdelmét is, akik hasonló betegséggel néztek szembe. Úgy emlékszik rájuk, mint akik méltósággal viselték a nehézségeket, nem kerestek hibást, és nem kérdezték folyamatosan, miért velük történt mindez.
Felesége egyik mondata azonban örökre megmaradt benne:
„Azt nem hittem volna, hogy pont itt teszem le a horgonyt.”
Sokan egy ilyen betegséget kizárólag veszteségként és tragédiaként látnak. Cserhalmi György azonban egészen más megközelítésből beszélt róla.
„Nagyon nagy ajándék volt. A gondviselés ajándéka.”
Nem azért, mert könnyű időszak lett volna számára, hanem mert olyan dolgokat értett meg, amelyeket korábban talán nem látott ugyanígy. Azt mondja, a betegség után az élet minden formájára másképp kezdett tekinteni.
Már nem csak az emberi életet tartja értékesnek. Egy apró élőlény létezését is ugyanúgy tiszteletre méltónak látja.
Korábban talán gondolkodás nélkül továbbment volna egy apró állat mellett. Ma azonban más érzéssel néz minden életre.
A beszélgetés során Kadarkai Endre azt is megkérdezte tőle, mit fedezett fel saját magában az elmúlt évek során. A válasz előtt hosszabb csend következett.
„Azt tudtam meg, hogy hetven éven keresztül mekkora beszari voltam.”
Nem önmagát sajnálva mondta ezt, hanem olyan emberként, aki képes volt őszintén szembenézni önmagával. Szerinte egy komoly betegség lehántja az emberről az összes szerepet. Nem marad mögötte a színpadi személyiség, a hírnév vagy a külsőségek. Csak maga az ember.
Erről korábban az Örkény Színház színpadán bemutatott Székfoglaló című estjén is beszélt. A közönség először elnémult, majd nevetni kezdett – és ezt az őszinte reakciót mindig nagyra értékeli.
A színész különbséget tesz félelem és szorongás között. Úgy érzi, a szorongás mindig is része volt az életének, még a pályája elején is. Fiatal színészként szinte minden előadás előtt testi tüneteket érzett, de nem a közönségtől tartott.
Szerinte sok művészben inkább az a bizonytalanság dolgozik, hogy vajon elég jók-e ahhoz képest, amilyenek szeretnének lenni.
„Nem félek. De szorongok. Ha nincs miért szoronganom, akkor egy kicsit hiányzik.”
Bár karrierje során sok nagy hőst alakított, elmondása szerint mindig közelebb álltak hozzá az egyszerű emberek történetei. Úgy véli, a hősiesség pillanatokhoz kötődik, míg egy hétköznapi ember élete sokkal összetettebb és hosszabb út.
„Baromi jó kisembernek lenni, mert az végtelen.”
