Az ápolónő már egymást követő több éjszakán keresztül furcsa zajokat hallott a 7-es szobából. Sikolyok voltak. Nem hangosak – inkább tompák, elfojtottak, mintha valaki félne, hogy meghallják. Mindig nagyjából ugyanabban az időben – estefelé, amikor a folyosók kiürültek és a fény halványabb lett.
Megállt a vödörrel a kezében a folyosó közepén és figyelt. A kórház amúgy is hátborzongató volt, de ez a nyöszörgés késszer vágott az idegekre. Nem egy szokványos fájdalomsóhaj volt.
Az ápolónő már régóta dolgozott itt. A munka kemény volt, a fizetés kevés, de kitartott. Hozzászokott a szagokhoz, az éjszakai műszakokhoz és mások szenvedéséhez. De a hetes szoba egyre inkább nyugtalanította.
Ott feküdt egy idős páciens – nyugodt, rendes, mindig hálás minden segítségért. Törött csípőízület, ágyhoz kötve. Alig panaszkodott, de egyre gyakrabban nézett a földre és összerezzent a hirtelen zajokra.
Aztán megjelent egy furcsa látogató.
Egy férfi este érkezett. Mindig egyedül. Jól öltözött, magabiztos, nyugodtan és udvariasan beszélt. Rokonnak mutatkozott be.
A látogatásai után az idős páciens megváltozott: a szeme vörös lett, az ajkai remegtek, a kezei hidegek. Egyszer az ápolónő még egy kék foltot is észrevett a csuklóján.
Megpróbálta kideríteni a részleteket, de a páciens azonnal elfordította a tekintetét és suttogta, hogy minden rendben van.
„Nem a te dolgod. Ha rokon, joga van hozzá,” mondták.
De a nyöszörgés mindig visszatért.
Egy este az ápolónő lépéseket hallott a szoba előtt. Aztán tompa hangokat. Élesen beszélt, az idős páciens valamit mormolt, mintha magyarázkodna. Egy tompa ütés. Egy rövid felkiáltás.
Az éjszaka az ápolónő nem tudott aludni.
Tervet kovácsolt, hogy kiderítse az igazságot. Ha senki nem néz oda – ő meg fogja nézni.
Legközelebb korán lépett be a szobába. A fény tompított volt, a páciens aludt. Az ápolónő a padlóra kúszott és bepréselte magát az ágy alá. Por, hideg linóleum, rozsdás rugók felette. Borzasztóan nyugtalan volt.
Lépések a folyosón. Az ajtó nyikorgott. Belépett.
És aztán történt valami, ami elállította a lélegzetét.
Először nyugodtan beszélt. Nagyon nyugodtan. Elmagyarázta a páciensnek, hogy a ház amúgy is „elveszett”, hogy neki egyedül semmi haszna nincs, hogy papírokat kell aláírnia. Azt mondta, ha nem önként egyezik bele, „segíteni fog”.
A páciens sírt, kérte, hogy hagyják békén. Azt mondta, nem fog semmit aláírni.
A hangja ekkor megváltozott.
Az ágy fölé hajolt és fenyegetni kezdett. Azt mondta, hogy be kell vennie a gyógyszereit, tudja, hogyan lehet úgy csinálni, hogy az orvosok ne vegyék észre, és ha makacs lesz, rosszabbul fog járni. Sokkal rosszabbul.
Az ápolónő visszatartotta a lélegzetét.
Látta, ahogy előhúz egy injekciót. Nem kórházi gyógyszert. Másikat, sötétet, jelzés nélkül. Adta be, a páciens ellenállása ellenére. Az idős nő felkiáltott, a keze erőtlenül hullott a lepedőre.
Kiborult a rejtekhelyéről, sikoltozott, feltépte az ajtót. Zaj keletkezett, az ápolók és az ügyeletes orvos odaszaladtak. A férfit a helyszínen fogták el. Az injekciót biztosították. A zsebében dokumentumokat találtak – már előkészítve, aláírási mezőkkel.
Később kiderült, hogy az injekciók nem tartalmaztak gyógyszert. Pont ezáltal romlott drámaian az idős páciens állapota.
