A busz a végsőkig zsúfolt volt. Az emberek szorosan egymás mellett álltak, a kapaszkodókba kapaszkodva, és némán bámultak ki az ablakokon. Kint szürke utcák, elszórt fák és a reggeli eső után még nedves aszfalt suhant el mellettük. A belső térben nedves kabátok, benzin és idegen parfüm szaga keveredett a levegőben.
Az egyik megállónál nehézkesen kinyíltak az ajtók, és egy idős asszony lassan felszállt. Körülbelül hetvenéves lehetett. Világos kabátot, gondosan viselt barettet és finom keretes szemüveget hordott. A kezében egy kis táskát tartott. Látszott rajta, hogy az állás nehezére esik: óvatosan haladt át az utasok között, és erősen kapaszkodott a fémrúdba.
A busz újra elindult, és az asszony kissé megingott. Csak nagy nehézségek árán tudott talpon maradni.
A buszon sok fiatal férfi utazott. Néhányan ültek és a telefonjukat bámulták, mások úgy tettek, mintha aludnának, megint mások egyszerűen az ablakon néztek ki. Senki sem tett még csak kísérletet sem arra, hogy felálljon.
Az idős asszony körbenézett. Tekintete végigsiklott az ülőhelyeken, majd végül egy körülbelül ötéves kislánynál állt meg, aki az anyja mellett az ülés szélén ült. A gyermek élénksárga kabátot viselt, és figyelmesen figyelte az utcát.
— Kislány, kérlek, add át a helyedet a nagymamának.
A gyermek meglepetten fordította felé a fejét.
Az asszony halványan elmosolyodott, de látszott rajta, mennyire nehezére esik az állás.
— Mert fájnak a lábaim.
A kislány egy pillanatig elgondolkodott, majd újabb kérdést tett fel:
— Nagymama, amikor Ön fiatal volt, akkor Ön is átadta mindenkinek a helyét?
— Igen, természetesen — válaszolta az asszony határozottan.
— Tényleg mindenkinek? Férfiaknak, gyerekeknek és nőknek is?
— Természetesen. Így illik.
A kislány még néhány másodpercig nézte a nőt, mintha valamit alaposan végiggondolna. Aztán teljesen komoly arccal kimondott egy mondatot, amely egy pillanatra az egész buszt dermedtté tette.
— Pont ezért fájnak most a lábai. Nem kellett volna mindenkinek átadnia a helyét.
Először csend lett a buszban. Az emberek egymásra néztek, mintha nem is értették volna rögtön, mit hallottak. Aztán valaki halkan felnevetett, egy másik utas is elkezdett kuncogni, és a következő pillanatban a nevetés végigsöpört az egész járművön.
Még az idős asszony is végül elmosolyodott és nevetett. A kislány anyja elvörösödött, és gyorsan a lányához fordult.
— Zsófi, így nem beszélünk a felnőttekkel.
A kislány felnézett, és őszintén ránézett.
— De anya, hát nem mondok igazat?
Az anya felsóhajtott, elmosolyodott, majd gyengéden kitárta a karját a lánya felé.
Az ölébe ültette Zsófit, és felszabadította a helyet.
— A nagymama üljön le.
Az idős asszony hálásan bólintott, és óvatosan leült az ülésre. A busz tovább haladt, az emberek lassan megnyugodtak, de sok arcán még sokáig ott maradt a mosoly.
A kis Zsófi pedig, immár az anyja ölében ülve, csendben nézett ki az ablakon, és láthatóan továbbra is meg volt győződve arról, hogy egyszerűen csak a világ leglogikusabb dolgát mondta ki.
