Kásás Tamás ötvenéves lett, és ahogy egyre távolabbról néz vissza a pályafutására, már egészen más szemmel látja azokat az éveket, amikor szinte minden felkérést elfogadott. Az olimpiai bajnok ma már sokkal tudatosabban figyel arra, mi az, ami valóban közel áll hozzá, és mi az, amit csak azért vállalna el, mert mások ezt várják tőle.
A vízben mindig ösztönösen, bátran és nagy önbizalommal játszott. A medencén kívül azonban egészen más karakter volt. Fiatalon inkább csendesebb, visszahúzódó fiúként ismerték, az első komoly sikerek pedig fokozatosan adtak neki magabiztosságot.

Csapattársa, Madaras Norbert szerint Kásás már született tehetség volt. Úgy fogalmazott, hogy míg mások kemény munkával jutnak el egy magas szintre, Tamás eleve tízpontos játékosként érkezett a világra.
A sport természetesen nem véletlenül lett az élete. Édesapja szintén kiváló vízilabdázó volt, és már kisgyerekként a medence felé terelte fiát. Tamás hatévesen kezdett úszni és vízilabdázni, de csak később fogalmazódott meg benne komolyan, hogy valóban bajnok szeretne lenni.
Az első mérkőzések és egy erős juniorcsapat azonban hamar megmutatták neki, hogy komoly lehetőségek rejlenek benne. Érezte, hogy tehetséges, és ha megfelelően építi fel a pályafutását, akkor egészen magasra juthat.

Így is történt. Húszévesen már olimpiai szereplő volt, az igazi nagy áttörés pedig 2000-ben jött el. A Kemény Dénes vezette legendás magyar válogatottal Sydneyben megszerezte első olimpiai aranyérmét.
A következő két olimpia még nagyobb sikert hozott. 2004-ben Athénban, majd 2008-ban Pekingben is a magyar csapat állhatott a dobogó legfelső fokára.
Három egymást követő olimpiai bajnoki cím olyan eredmény volt, amelyet még maga a csapat sem tartott elképzelhetőnek az első arany után.
Kásás Tamás ma is különleges érzéssel gondol vissza a pekingi döntőre. A mérkőzés után büszkeséget érzett, és úgy emlékezett, hogy a csapat szinte tökéletesen működött együtt.

„Az első olimpiai győzelem után pedig nem gondoltuk volna, hogy ezt még lehet fokozni, elképzelhetetlen volt, hogy háromszoros olimpiai bajnokok legyünk.”
A sikerek mögött azonban nemcsak tehetség, hanem elképesztő mennyiségű munka is állt. A játékosoknak szinte az egész életük a vízilabdáról szólt. Hosszú és kemény edzések követték egymást, miközben időről időre még ők is azon vitatkoztak, vajon valóban szükség van-e ennyi tréningre.
Kásás szerint utólag elképzelhető, hogy kevesebb edzéssel is sikeresek lettek volna, hiszen olyan kivételes játékosok alkották a csapatot, akik önmagukban is a világ élvonalába tartoztak.
A pályafutás utolsó szakasza viszont már egészen más érzéseket hozott. A sokadik edzés, a folyamatos versenyhelyzet és az állandó terhelés egy idő után mentálisan is kimerítette.
Volt olyan nap, amikor egyszerűen nem tudta rávenni magát arra, hogy edzésre menjen. Ilyenkor egy csapattársán keresztül jelezte az edzőnek, hogy szüksége van egy kis szünetre.
„Néha rá kellett rakni magam a töltőre.”
A londoni olimpia után, 36 évesen végül lezárta a profi sportolói pályafutását. Nem maradt benne kérdés, amikor kiszállt a medencéből: tudta, hogy eljött a vég.
A döntésében elsősorban az játszott szerepet, hogy már nem volt meg benne az a belső erő és motiváció, amely szükséges ahhoz, hogy továbbra is a legmagasabb szinten folytassa. Úgy gondolta, pusztán kötelességből nem érdemes sportolni.

A visszavonulás után több országban is élt és dolgozott, többek között az Egyesült Államokban és Dél-Afrikában. Később Budapesten, a Császár–Komjádi uszoda alatt nyitotta meg Tommy di Napoli nevű pizzériáját.
Nápolyhoz különösen erős érzelmek fűzik. Olaszországban hosszú éveken át játszott, és a város hangulatát azóta is szereti.
A hírnévvel azonban ma már egészen másképp áll. A reflektorfényt nem keresi, és utólag bevallja, hogy fiatalon sokszor olyan dolgokat is elvállalt, amelyekhez valójában nem érzett kedvet.
Akkoriban úgy gondolta, hogy egy ismert sportolónak bizonyos felkérésekre egyszerűen igent kell mondania. Nem akart nemet mondani, és sokszor nem is tudott.
Női magazinok megkereséseit, címlapokat és különböző nyilvános szerepléseket is vállalt, miközben belül már akkor érezte, hogy ez nem feltétlenül az ő világa.
„Nem mertem és nem is tudtam nemet mondani, sem a női lapok felkérésére, sem egy-egy címlapos szereplésre. Pedig valahol legbelül éreztem, hogy én ezt nem szeretném.”
Ötvenévesen már sokkal kevésbé érdekli, hogy mások milyen képet alakítanak ki róla. Úgy érzi, az életkorral egyre közelebb került ahhoz, hogy teljesen önazonosan éljen.
Nem akar másnak látszani, és nem akar mindenáron megfelelni. Inkább azt választja, amit belül helyesnek és őszintének érez.
Mostanában egy új terület is foglalkoztatja: az írás. Kásás Tamás szerint nem biztos benne, hogy valóban írói ambíciói vannak, de korábbi szövegei között akadtak olyanok, amelyeket a közönség is pozitívan fogadott.
Azt is elárulta, hogy több kiadótól kapott már biztatást, és szívesen látnák tőle az írásokat. Egy saját könyv azonban egyelőre nem biztos, hogy elkészül.
Ehhez ugyanis nem elég az, hogy időnként megjön az ihlet. Kásás szerint még nem érzi azt az állandó belső késztetést, amely miatt minden nap leülne, és papírra vetné a gondolatait.
Egy dolog viszont már biztosan megváltozott benne. Az egykori bajnok ma már sokkal jobban tudja, mire akar igent mondani – és mire nem.