Évek óta egyedül élt az erdő szélén. Régebben itt élet volt: barátok jöttek látogatóba, rokonok néha benéztek, az udvaron egy autó állt, a házból hangok hallatszottak. De idővel mindez eltűnt. A felesége meghalt, a fia messzire költözött, és alig jelentkezett. A tó melletti ház elcsendesedett és kiürült.
Az öregember hozzászokott a magányhoz. Reggelente kilépett a verandára, az erdő felé nézett, hallgatta a szél susogását a fenyők között, és befűtött a kályhába. Néha a távolban jávorszarvasok vonultak el, vagy rókák suhantak át az aljnövényzeten, de vadállatok soha nem közelítették meg a házat.
Azon a reggelen még pirkadat előtt ébredt. Először azt gondolta, hogy a szél az, amely egy ágat ver az ajtóhoz. Aztán egy tompa ütés hallatszott, mintha valaki nehéz erővel a verandának csapódott volna.
Az öregember magára kapott egy meleg kabátot, és óvatosan kinyitotta az ajtót. És megdermedt.
Közvetlenül a küszöb előtt egy hatalmas nőstény medve állt. A szájából gőz szállt fel, a hó megcsillant a bundáján. De a legkülönösebb nem ez volt.
A fogai között egy kis bocsot tartott.
Az állat nem morgott és nem vicsorgott. A medve csak állt, és egyenesen az emberre nézett. A szemében nem volt düh, csak aggodalom.
Az öregember érezte, ahogy a szíve hevesen ver a mellkasában. Bárki más becsapta volna az ajtót, és elrejtőzött volna a házban. Az ész pontosan ezt tanácsolta.
És éppen ebben a pillanatban tett a vadállat valamit, amitől az öregember végre megértette, miért érkezett a házához. A történet folytatását az első kommentben találod.
A kis medvebocs teste alig mozdult.
Amikor az öregember lehajolt az állathoz, észrevett a mancsán egy vékony fémhurkot. Ez egy orvvadászok által állított csapda volt, amely mélyen a bőrébe vágott. A bocs alig mozgott, és nehezen lélegzett.
Az öregember óvatosan kinyitotta a hurkot, és kiszabadította a mancsot. Ezután felvette a kis állatot, és bevitte a házba. Közelebb fektette a medvebocsot a kályhához, betakarta egy régi gyapjútakaróval, és finoman dörzsölni kezdte, hogy felmelegítse.
A nőstény medve mindvégig a veranda előtt ült, és nem távozott.
Egy idő után a kölyök halkan megmozdult, és kinyitotta a szemét. Az öregember felvette a karjába, és kivitte vissza a szabadba.
A nőstény medve közelebb lépett, óvatosan magához vette a kicsinyét, majd finoman hozzáérintette az orrát az ember kezéhez.
Már másnap az öregember a sűrűben több ilyen csapdát is talált. Mindegyiket eltávolította, egyet sem hagyott hátra.
Ettől a találkozástól kezdve ismét minden nap elkezdett járni az erdőben, úgy, ahogy sok évvel korábban tette.
